 Balogh „Szúnyog” csak azt sajnálja, hogy nem játszhatott fedett pályán
Az első csengetésekre felveszi a mobilját. Amikor megtudja, azért keresem, mert az icehockey.hu hokilegendákról szóló sorozata kapcsán szeretnék vele találkozni, azonnal rááll a beszélgetésre. Csak éppen időpontot nem tudunk találni. „Tudja, itthon van a lányom a családjával Belgiumból, az öt unokám az egész napomat kitölti” - szabadkozik. Így aztán abban maradunk, ha a gyerekek visszatérnek új otthonukba, majd akkor ülünk le valahol. Végül a szövetségnek is otthont adó Magyar Sport Házában futunk össze, a földszinti társalgóban. Bár már túl van a hatvanadik évén (1948-ban született), nem sokat változott, könnyű ráismerni. Csak a „szúnyogos” alkat (merthogy hokis berkekben mindenki a gyerekként ráragadt becenevén, azaz Szúnyognak szólítja) változott meg. Mint utóbb kiderült, ez sem az ő hibájából. Mielőtt belevághatnánk az emlékezésbe, átveszi a kérdező szerepét. Régi ismerősökről, két kiváló hokiszakíróról, Török Lászlóról és Bruckner Gáborról érdeklődik. Aztán elkanyarodunk a témától, és máris a mai magyar fociról mondja a véleményét. Minden mondatán érződik, napra kész napjaink sportjából (mint kiderül, hat sportcsatornát tud nézni a tv-ben), bár nem tagadja, azok az idők már elmúltak, amikor ki nem hagyott volna egyetlen bajnoki fordulót sem, valamelyik stadionban - olykor egymás után több helyen is - bizonyosan felbukkant. No, igen, hol vannak manapság a Göröcs Jánosok vagy a Tichy Lajosok, akiknek a kedvéért az is kibumlizott Újpestre és Kispestre, aki egyébként nem volt se Dózsa-, se Honvéd-szurkoló. Miután jól kibeszéljük a futball gondjait, bajait, arról faggatom, hogyan telt az egy hét az unokákkal. Lelkesen kapja elő az autós táskáját, és mutatja a családi fotót, amelyen az édesanya (Balogh János lánya) és az édesapa mellett öt tündéri gyerkőc mosolyog. A legkisebb másfél éves, a legidősebb tizenhárom. Kérdezem, hogy szeretett bele a lánya egy belga srácba, de aztán kiderül, szó sincs országokon átívelő szerelemről, a család minden tagja magyar. Csak éppen a gazdasági válság őket is padlóra küldte, s az asszony egyik kint élő barátnőjének tanácsára tavaly júliusban belevágtak a nagy kalandba - kitelepültek Belgiumba. Hála Istennek, úgy tűnik, jól döntöttek. Van munka, a gyerekek iskolába járnak, szóval egyenesbe jöttek. Hogy miért kell a normális élethez egy magyar családnak manapság az Északi tenger partjáig hurcolkodnia, az nem egy sportírás témája... A nagypapától a nagy távolság ellenére sem szakadtak el, Balogh „Szúnyog” ugyanis, kihasználva a fapados légitársaságok kínálatát, gyakran repülőre ül, és amennyi ideig (az egyetlen élő nagyszülőként) szükség van a segítségére, ő is odakint van. Két éve nyugdíjba ment, az ideje tehát engedi, hogy útra keljen, és a hokival sincs olyan napi kapcsolata, ami okvetlenül itthon marasztalná. Mielőtt azonban arról mesélne, miért nincs benne a sportág vérkeringésében, ugrunk egy nagyot az időben, és a felidézzük a kezdeteket. Kiderül, hogy akkoriban a Városliget közelében laktak (most meg a Puskás-stadion szomszédságában van a lakása, azaz tősgyökeres zuglói), és magától értetődően rendszeresen lejárt a műjégre. Az a környék adta hajdan a magyar hokis társadalom felét, hiszen arrafelé lakott többek között a két Palotás testvér, Mészöly András, Palla Antal vagy éppen Galambos Béla is. Hokizni „Szúnyog” a bátyja példáján felbuzdulva kezdett, ahogy korábban focizni is. Amikor a testvér kipróbálta a jégkorongot, az öccse is ment vele. A BVSC-nél kötöttek ki, amelyhez aztán egész pályafutása során hűséges volt. A karrierjét két sérülés indította el. Történt, hogy a vasutasok akkori kapusa egy sajnálatos, nagyon súlyos szemsérülést szenvedett, így a Balogh gyerekeken volt a sor. Az idősebb fivér lett az első számú kapus, ám 1965-ben egy Vörös Meteor elleni meccsen kifordult a térde, és nem tudott tovább játszani. A harmadik harmadra Balogh Jánosnak kellett a kapuba állnia, aki tökéletesen megoldotta a feladatát, nem kapott gólt. Következett a Ferencváros elleni találkozó, és mivel a fivér még mindig sérült volt, ezen a találkozón is az ifjabb Balogh őrizte a BVSC hálóját. Az esélytelenebb vasutasok 4-0-ra nyertek, majd a Megyeri úton a Dózsát is megverték 6-2-re. Három felnőtt bajnokival a háta mögött már érkezett is a meghívó Balogh Jánosnak a szövetségi kapitánytól, Rajkai Lászlótól. Noha akkoriban olyan klasszisok védtek a nemzeti együttesben, mint Vedres Mátyás és Losonczy György, az 1967-es bécsi világbajnokságra már „Szúnyog” is utazhatott. „Manapság elképzelhetetlen ilyen villámkarrier” - teszi hozzá önkritikusan. Bár a futballt imádta, sosem bánta meg, hogy nem a labdarúgást választotta. A focitól amúgy sem szakadt el, hiszen a nyári időszakban a futball része volt a felkészülésnek. „Még Jakabházy Lászlónál is...” - teszi hozzá hamiskás mosoly kíséretében. Egyetlen dolgot sajnál csupán, hogy sosem jégkorongozhatott fedett pályán. Ők még a Millenáris meg a Kisstadion jegén nőttek fel, ahogy az akkoriban létező nyolc klub valamennyi hokisa. Könnyű elképzelni, milyen munkát lehetett végezni, amikor nyolc egyesület felnőtt- és utánpótlás gárdái mind-mind ezen a két jégfelületen osztozkodtak... Ennek ellenére ellenére nagy szeretettel mesél a BVSC legendás tréneréről, Háray Béláról, aki nem csak edzőjük, de afféle pótpapájuk is volt. Tartotta a kapcsolatot a játékosai családjával, s ha valaki nem jelent meg a tréningen, már hívta is a szülőket, érdeklődött arról, mi van a gyerekkel. „Nagyon szerettem Béla bácsit, a lányával a mai napig tartom a kapcsolatot” - teszi hozzá. A hoki ebben az időben igazi amatőr sport volt, a tempó, a terhelés nem égette ki a játékosokat. Teljesen normálisnak számított, hogy Balogh János nála húsz évvel idősebb jégkorongozókkal is egy csapatban szerepelt. „Az Újpest legendás Bán József, Molnár Tibor, Ádám András csatársorának negyven év fölött volt a korátlaga, ráadásul Ádám "Potyka" a hoki mellett Davis Kupa-csapattag teniszező is volt, igazi all-round-sportember. Abban az időben egy csapat nyolc-kilenc játékosból állt, az ült le a kispadra, aki épp elfáradt, és pihenni akart. Ilyesmi manapság nem fordul elő” - magyarázza a régi idők hokiját. A forradalmi változások mifelénk Vladimir Kominek érkezéséhez köthetőek. A csehszlovák edző színre lépésével a hatvanas évektől Magyarországon is egészen új szelek kezdtek el fújni, a felkészítésbeli, taktikai újításokat a magyar edzők is kezdték átvenni. Ezzel egyidőben előtérbe kerültek a fiatalok, hiszen a felpörgetett iramot az idősebbek már nemigen bírták. Arra a kérdésre, nem játszott volna-e szívesebben a mezőnyben, Balogh János tagadólag rázza a fejét. Bár az edzések után kék-zöld volt a teste, itt vagy ott mindig fájt valamilye, sosem vágyott a mezőnybe. „Pedig nem korcsolyáztam rosszabbul, mint az átlag” - mondja szinte mentegetőzve. De a védés nagyon megtetszett neki, s amikor már a magyar tévében is lehetett látni külföldi meccseket, ámulva figyelte, milyen bravúrokra képesek a kollégák. Különösen a kanadai Seth Martin nyűgözte le, akit aztán 1997-ben az IIHF beválasztott a sportág halhatatlanjai közé. „Az 1967-es bécsi világbajnokságon együtt rendezték az A-, a B- és a C-csoport küzdelmeit, s minden csapat egyazon hotelben lakott. Képzelheti, tizennyolc éves kölykökként mit éreztem, amikor az addig csupán a tévében megcsodált Seth Martin vagy éppen Vjacseszlav Sztarsinov és Alekszander Ragulin lehuppant a mellettem lévő székre. De arra is nagyon büszke voltam, hogy az újpesti legendával, Vedres Mátyással jó barátságba kerültünk” - mondja kissé elérzékenyülve. Talán csak akkor átkozta a napot, hogy kapus lett, amikor egy FTC elleni, esős időben lejátszott meccsen a lábszárvédőjének a lőszőr tömése teleszívta magát vízzel. Ettől ugyanis a védőfelszerelés nehéz lett, mint az ólom. „A mérkőzés hajrájára olyan görcs állt a lábamba, hogy mozdulni sem bírtam, le kellett jönnöm a pályáról” - emlékezik vissza a kellemetlen esetre, majd az akkori felszerelések súlyát érzékeltetendő hozzáteszi, neki nagyjából 25 kilót nyomott a csomagja, amit egy-egy utazás kapcsán a repülőre feladott. Nem véletlen, hogy a meccsek végére minden kapus leadott három-négy kilót a testsúlyából... Amikor a sikereket vesszük számba, három bajnoki ezüstöt és 11 bronzérmet említ. No igen, a bajnoki cím az sosem jött össze. „A Fradi és a Dózsa jobb csapat volt” - ismeri el ennyi év távlatából is roppant sportszerűen, bár nem tagadja, volt olyan, hogy a BVSC-nek állt a zászló, ám valami mindig közbejött. Az 1965-ben például csak hajszállal maradtak le az Újpest mögött, de minden másként alakulhatott volna, ha a Leveles György, Bikár Péter, Zsitva Béla sorból nem dől ki Leveles György. Aki egy edzésen olyan pechesen esett el, hogy az egyik játékostársa korcsolyájának éle súlyosan megsértette a jobb szemét, s emiatt kénytelen volt abbahagyni a hokit. Ez a sérülés valósággal sokkolta a társakat, nem beszélve arról, hogy a legütőképesebb sorból dőlt ki egy alapember. „Meg aztán az is baj volt - teszi hozzá -, hogy amikor a védelmünk stabil volt, a csatársor állt fiatalokból, mire a támadók beérték, a bekkek öregedtek ki. Sohasem volt meg a csapatrészek közötti egészséges egyensúly. Aztán meg a mindig is bombaerős Ferencváros mellé felnőtt a Megyeri úton 1964-ben saját pályához jutó Dózsa is, és ez a két csapat - egy-egy kivételtől eltekintve - 1960 és 1990 között egymás között intézte el a bajnoki cím sorsát.” A bajnoki érmekhez tíz világbajnoki szereplés társul - szép és kevésbé szép emlékekkel. Az 1972-es csíkszeredai vb például szakmailag csalódással zárult, de az erdélyi emberek szeretete sok mindenért kárpótolta a válogatottat. Az 1968-as olimpiáról a sporthivatal politikai döntése miatt maradtak le, a „cserébe” kapott svájci vendégszereplést viszont különös kaland fűszerezte. A csapat síliftekkel feljutott egy Luzern melletti hegyre, ám visszafelé, az utolsó átszállásnál nem tudtak tovább menni, mert a személyzet éppen ebédelt. Balogh János három társával elkóválygott a többiektől, akiknek viszont közben sikerült előkeríteniük egy liftkezelőt, és lejutottak a hegy lábához. A fent ragadóknak az az ötlete támadt, hogy versenyszánkókkal csúsznak le. A felvetést cselekvés követte. „Halálfélelmem volt a sebesség miatt” - ismeri el „Szúnyog”. A szövetségi kapitány, Rajkai László sem volt éppen lelkes a kaland hallatán. Olyannyira nem, hogy bár az előzetes összeállításban Balogh János nevét adta meg, végül Losonczy György védett. Mégpedig parádésan, a csapat pedig 4-3-ra nyert. Elképzelhető, mit érzett szegény, amikor másnap meglátta a zürichi Sport beszámolójának címét: Balogh-Svájc 4-3... Ezen kívül még egy alkalom volt, amikor valamely külföldi újság tudósításának a címében megemlékeztek Balogh János teljesítményéről - ekkor azonban már jogosan. Az 1974-es franciaországi C-csoportos vb-n a magyar csapat meglepetésre 2-1-re megverte Svájcot. A svájci újságírók kiderítették, hogy a BVSC vasutas csapat, s ezt a címet adták a beszámolójuknak: A zürichi gyorsot kisiklatta egy magyar vasutas. Vasutas egyébként legfeljebb annyiban volt, hogy a MÁV Kórházban dolgozott, mégpedig az édesapja nyomdokaiba lépve fogtechnikusként. Éppen a civil foglalkozása volt az egyik oka, hogy nem húzta el sokáig a pályafutását, 31 évesen végleg leadta a szerelését. Mivel a hokiért pénzt sohasem kapott, ideje volt minden erejével a jövendőbeli megélhetésére koncentrálnia. Ráadásul akkor már sejteni lehetett, hogy a BVSC jégkorong-szakosztálya nem húzza sokáig (s valóban, 1980-ban le is húzta a rólót), nem is beszélve arról, hogy hirtelen egyik sérülés jött a másik után. Az 1979-es világbajnokságra úgy utazott el, hogy nem épült fel teljesen a combizomszakadásából („Nem lett volna szabad vállalnom a játékot” - mondja önkritikusan), eltörött a keze, focizás közben a szárkapocscsontja, a Balatonon pedig véletlenül belekaptak a szemébe, ami miatt kis híján veszélybe került a látása. Mindezen bajok persze eltörpülnek az ápolásra szoruló felesége betegsége mellett. Az edzősködéssel a Fradinál, aztán a Volánnál még megpróbálkozott, az 1983-as vb-n a szövetségi kapitány, Boróczy Gábor egyik segítője volt, majd Balogh „Kuka” hívására a KSI-nél is dolgozott két évet társadalmi munkában, ám a felesége halálát követően erre már nem maradt ideje. „Nem járunk össze a régi csapattársakkal, valahogy szétszórt minket az élet - mondja egy halk sóhaj kíséretében. - Azért Kertész Józsit nemrég kétszer is hívtam, Miklós Karcsival rendszeresen beszélek, s időnként összefutunk Babán Józsival is. Volt egy kis társaság, amelybe többek között Dudari Imre, Horváth Öcsi, Treplán Béla, Galambos Béla, Németh Lapaj is beletartozott, s amelyet a fradista Szabó Attila mozgatott. No ez a brigád szombat délelőttönként a Fehérvári úti piacon jött össze egy-egy sörre és egy kis dumálásra, de sajnos két éve ez is abbamaradt." Amióta a BVSC-től elköszönt, nem védett, öregfiúk-meccseket sem vállalt. Az új szerelem a tenisz lett, reggel hatkor már ütötte a labdát. A kemény pályák azonban megviselték a térdét, könyökét, egy orvosi vizsgálat pedig mindenféle betegségeket diagnosztizált nála (állítólag lábon hordott ki egy kisebb infarktust), ami miatt a tenisztől is eltiltották. „Ezért szaladt fel rám tizenkét kiló” - mondja érezhetően szomorkásan. Meccsekre azóta nem járt, hogy a nyolcvanas évek elején a légiós invázió miatt a magyarok szinte kiszorultak a csapatokból. „A fiammal kimentünk a Kisstadionban egy Fradi-Lehel rangadóra, és arra lettem figyelmes, hogy a magyar játékosok csak arra a néhány pillanatra jutnak szóhoz, amíg a légiósok kifújják magukat. El is jöttünk mérkőzés közben, mert azt mondtam, erre én nem vagyok kíváncsi. Ha oroszokat akarok nézni hokizni, inkább bekapcsolom a tévét” - magyarázza a távolságtartását. Újabban mégis fel-felbukkan egy-egy bajnokin személyesen is, legtöbbször az egykori remek hokis, Szilassy Béla csábításának engedve. A családban a jelek szerint nem akad követője, mert a fiából nem lett hokis, és bár a három fiú unokája tud korcsolyázni, ők sem erre a sportágra voksoltak. „Három éve, amikor még itthon laktak, elvittem őket Káposztásmegyerre egy toborzóra, amelynek egyik szervezője egy volt csapattársam, a korábbi kitűnő bíró, Doór Andris volt. Ám amikor megláttam, hogy fejenként tízezer forint csak a tagsági díj, már fordultunk is vissza. Kifizetni a tagsági díjat, megvenni a felszereléseket és mindhárom gyereket hozni-vinni az edzésekre, ez olyan anyagi teher, amelyet egy átlagos család sajnos mifelénk nem engedhet meg magának” - magyarázza, s most először érzek indulatot a hangjában. Amikor a hogyan továbbról faggatom, azt mondja, a lánya nagyon kapacitálja, hogy költözzön ki ő is Belgiumba. Még nem döntött, de igazán nem fűlik hozzá a foga, hiszen mindig is itthon érezte magát igazán otthon. „Az 1967-es vb idején éppen katona voltam. Bécsben számomra addig elképzelhetetlen luxus vett körül, de nekem már az első napok után hiányzott Pest, pedig a laktanyában vagy harmincan szorongtunk egy körletben” - mondja. Lassan szedelőzködni kezdünk, ő meg elnézést kér, hogy ennyi mindennel traktált, ennyire elhúzódott a beszélgetésünk. Pedig igazán nincs miért, napestig elhallgatnám a történeteit. Eszembe jut, vajon hány és hány fantasztikus sportember életének izgalmas részletei vesznek el örökre, mert éppen nincs aki papírra vesse őket. Ez az igazi pazarlás, mert ezek a mulasztások egy idő után sajnos soha többé nem pótolhatóak... |
